Jézus Szíve ünnepe

firefox Jézus Szívéről elnevezett templom a mienk. Ünnepnapján eszembe jutott Gárdonyi Gézának egy rövidke elbeszélése, amely arról szól, hogy az apostolok egyszer megkérdezték Jézustól, hogy van-e Isten teremtett világában valami, ami mindegyiket felülmúlva a legremekebb alkotás? Jézus igennel válaszolt.

Az apostolok találgatni kezdték, hogy melyik az. Az egyik azt mondotta, a csillagok. Ugyanis elérhetetlen magasságban vannak fölöttünk, és annyira le tud nyűgözni egy csillagos éjszaka. Jézus azt válaszolta, hogy Isten remeke nagyobb a csillagoknál. A másik azt mondotta, hogy talán a tenger lenne Isten remeke, mert mérhetetlen annak a mélysége. Isten remeke mélyebb a tengereknél, volt a válasz. Isten remeke a virág – szólt egy harmadik – hisz szépségükben utolérhetetlenek. Isten remeke szebb a virágoknál. A negyedik a hegyekre gondolt, amelyek sokszor megbabonázzák az embert. Isten remeke, erősebb a hegyeknél.

Meddig hallgatod még Uram a mi balga beszédünket szólt Péter? Mondd meg végre. Jézus pedig ezt felelte: Isten legremekebb alkotása a szív.

A szív tehát Isten legremekebb alkotása, ez pedig legragyogóbban Jézus emberi szívében nyilvánul meg. A szív, amely az utolsó pillanatig értünk dobogott, és a keresztfán értünk szúrták át. Valójában, amikor Jézus Szívét tiszteljük, akkor ez a hódolat és imádás Jézus személyének szól. Ilyenkor Jézus irántunk való szeretete van a középpontban. Tulajdonképpen Isten Szeretete és Jézus Szíve kicserélhető, egymást helyettesíthető fogalmak. Szent János azt írta az első levelében, hogy „Isten a SZERETET.” (1Ján 4.8) Jézus pedig arról beszélt, hogy „nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Ján 15.13) Már az Ószövetségben úgy tartották, hogy a szív az ember középpontja, irányító szerve. Onnan származik minden jó és rossz gondolat és érzéseink is belőle forrásoznak. A prófétáknál is több helyen olvasunk ilyeneket: „a király szíve megenyhült Absalom iránt” (2Sám 14.1), vagy hogy „Isten megkeményítette a fáraó szívét”. (pl. Kiv 9.12).

Az Újszövetségben is találunk számtalan utalást: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.” (Mt 11.29) „A szív bőségéből szól a száj.” (Mt 12.34) „A szívből származnak a rossz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, erkölcstelenségek...” (Mt 15.19-20) „Így tesz majd mennyei Atyám is veletek, ha mindegyiktek szívből meg nem bocsát testvérének.” (Mt 18.35) És az emmauszi tanítványok szíve is lángolt, amikor Jézussal találkoztak (Lk 24.32)

Mindazon ellenére, hogy a mai ember tisztában van azzal, hogy a biológiai értelemben vett szív nem a gondolatok és az érzelmek központja, mégis használjuk az engedékeny emberre, hogy vajszívű, a bátor emberre, hogy oroszlánszívű, a gyávára pedig nyúlszívű. Mondjuk a gonoszságot elkövetőre, hogy szívtelen, és a másokon segítő emberre, hogy jó szívű. A szív a mai ateista gondolkodású világunkban is a szeretettel kapcsolódik össze. Anyák napjára szívecskéket rajzolnak a kisgyermekek – és a szerelmes párok is ezt a szimbólumot küldözgetik egymásnak sms-ben, e-mailben, vagy faragják a fa törzsébe, padok deszkáira.

Jézus Szíve ünnepén tehát Krisztus irántunk való nagy szeretetére irányul a figyelmünk és magát Jézust ünnepeljük. Megváltottságunkat ünnepeljük. A Szív nem pusztán jelképe Jézus szeretetének, hanem valóságos emberségének is kifejeződése, melyet miértünk áldozott fel. A Szentírásban és a Szenthagyományban a szív az egész embert kifejező olyan ősfogalom, amely egyszerre fejezi ki a testi és a lelki valóságot. Vagyis az embert a maga teljességében. A szív a testben megnyilvánuló személyesség központja, ahol a belső elhatározások és a külső kapcsolatok megszületnek, másfelől szívünk egy szentély is, melyet maga Isten szeretne betölteni.
(Vagner Mihály diakónus)